Gyerekkori szenvedélyből babamúzeum Rimócon
Kiss Bertalanné gyerekkora óta szenvedélyesen vonzódott a babákhoz, úgy öltöztette őket, s készítette számukra a ruhát, ahogyan azt akkoriban Rimócon a felnőttektől látta. E szenvedélyből mára az egyik leggazdagabb helyi viseletet bemutató gyűjtemény kerekedett, a hagyományos parasztházban berendezett, ingyenesen látogatható kiállításon bölcsőtől a sírig örökítette meg a palócvilág mindennapjait, s a hozzá tartozó viseletet.
– Vissza tud emlékezni az első babára?
– Már bajosan, mindig a babát öltöztettem, ebbe születtem bele, mióta az eszemet tudom, ez volt a legkedvesebb elfoglaltságom. Később, már asszonyként aztán szerettem volna nekik egy szobát is, s azt éppen úgy berendezni, ahogy régen volt. Úgy esett, hogy eladó lett az udvarban a szemben lévő ház. Először még csak a 
tisztaszobát alakítottam ki múzeumnak, a másik tároló helyiség maradt, ott raktároztuk a krumplit. Ezekben a régi épületekben nyáron is jó hűvös van, télen meg védenek a fagytól. Később fölszabadult a másik helyiség is, az valamikor olyan volt, mint ma a nappali. Ott zajlott az élet, valamikor ott fontunk, de ünnepek alkalmával, mondjuk karácsony közeledtével ott tartottuk a kilencedet is.
– Mi az a kilenced?
– Karácsony előtt kilenc nappal kezdődik, rokonok, barátok gyűlnek össze egy-egy családnál esténként, kilencedet imádkoznak, családi áldást énekelnek, rózsafüzért mondanak, az egy hosszú imádság, van egy előéneklő, annak a verseire válaszolnak a többiek. Szép, bensőséges ünnepek ezek, ezt örökítettem meg a belső szobában. Felénk még mindig megtartjuk a kilencedet, persze főleg az idősebbek.
– Ahogy látom, nem csupán a ruhák, de a bútorok is eredetiek.
– Azokat is gyűjtöttem, nem hagytam elkallódni. A legszebbek a fiókos kasznyik, ezekben tárolták a menyasszony kelengyéit. Ha gazdagabb volt a menyasszony, akkor a kasznyinak nem három, hanem négy fiókja volt, s díszesebben is festették ki tulipánnal. Ugyanígy a meglátszott a vagyona a párnákon is, a szegényebb kilencet, a gazdagabb tíz-tizenkettőt vitt a házasságba. Ezt követte aztán a viselet is, a szoknyák száma, s hogy ki milyen hamar vette le a díszesebb, drágább darabokat, mert kellhet majd a lánynak is. Őket már a bölcsőtől készítették az esküvőre, úgy mondták régen, „a bölcsőtől készítik a lányt”.
– Egyvalami nem idézi itt a régi időket, ezek, ha jól látom, a kirakatokban is látható próbababák. Ezeket honnan szerzi be?
– Törökországból, ott sokkal olcsóbb. Itthon van, hogy százezer forintot elkérnek érte, ott ötvenezer. De nem csak azt szoktam ott vásárolni, hanem az anyagokat is, kázsmért, selymet, a csipkét, szalagokat.
– Itt van legalább húsz baba, aztán a rengeteg értékes ruha, már csak emiatt is nagyon gazdag ez a gyűjtemény. Elég költséges ez az időtöltés. A család hogyan áll hozzá?
– Mindig is támogattak. Szerették, hogy ezt csinálom, hogy ebben élem ki magam. De részt is vettek mindenben, a férjemmel tizenegy évig jártunk a „Repülj Pávába”, szóló táncot táncoltunk. A gyerekeim is mindig beöltöztek a helyi ünnepeken. Persze, már nem úgy van, mint régen, mikor viseletben is dolgoztak az emberek. Mára csak ünnepekre készítem én is a ruhákat, de már nem annyit, mint mielőtt kisiparosként nyugdíjba mentem volna. Megesett, hogy hajnal háromkor, négykor még a ruha fölött ültem, már szédültem a munkától. Aztán aludtam kicsit, s reggel indultam végezni a feladatokat.
– Azért akad még megrendelés?
– Igen, főleg olyan ruhát kérnek, amivel kiváltják a menyasszonyt, a menyasszonytánc után. De rendelnek hagyományőrző együttesek is. Ha meg éppen nincs másnak munka, csinálom a magam örömére. Még nincs bemutatva a keresztelő, pedig az nagyon fontos alkalom volt, kivált a keresztanya ruhája volt nagyon szép, gazdagon díszített. Aztán kisebb babákon szeretném bemutatni a mindennapokat is, azzal a viselettel, ahogy munkába jártunk. Így lenne teljes a gyűjtemény, valóban a bölcsőtől a sírig.
